Az első John Green könyvem a Csillagainkban a hiba volt. Megsirattam, mint szinte minden könyvemet. Aztán kiváncsi voltam az Alaska nyomában-ra is. (Majd ezekről is fogok írni.) Aztán esett a választásom a Papírvárosokra.
Hogy őszinte legyek, először a filmet láttam. Nem szokásom pedig elsőnek a filmet nézni, aztán a könyvet olvasni. Ha mégis ez történik, nem szoktam elolvasni a könyvet. Most azonban kivételt tettem. És nem bántam meg. Sok mindenben hasonlít a film és a könyv, bár a vége egy picit másabb. Ennek örültem. Az egész történet Quentin szemszögéből játszódik, egy olyan fiú szemszögéből, aki mintatanuló, jó gyerek. Ugyan Margo is jelentős szerepet tölt be a könyvben, mégis ennek a fiúnak az akaratvágya, az úgymond „átalakulása” áll középpontban.
Quentin és Margo szomszédok, gyerekkorukban nagyon jó barátok. Egy nap azonban egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestére bukkannak. Itt is megmutatkozik a két főszereplő ellentéte. Míg Quentin haza akar menni és szólni a szüleinek, addig Margo jobban szemügyre akarja venni a holttestet. Ezután eltelik jó pár év, és a barátok eltávolodnak egymástól. Quentin a csendes mintagyerek, míg Margo a kalandjairól ismert menő lány a gimiben. Mindenki irigyli Margot, aki igazából ezáltal szinte minden diákot irányítani tud. Quentin plátói szerelme egészen gyerekkorától megmaradt Margo iránt. Aztán egyik este Margo megjelenik Quentin ablakában, és a régi barátság ismét előjön a két szereplő között. Kalandos, bűntényes éjszakájuk után azonban Margo eltűnik….
Tetszett az, amikor Margo egy papírvároshoz hasonlítja Orlandot. „Mindenkinek teljesen elvette az eszét a mánia, hogy birtokoljon dolgokat. Minden holmijuk papírvékony és épp annyira maradandó, mint a papír. Az emberek is.” Ha jobban belegondolunk, valóban ilyen a világ. Legalábbis nagyon sok ember van, aki természetesnek vesz mindent, legyen szó barátságról, akár egy párkapcsolatról. Egy embert nem lehet birtokolni. Sem természetesnek venni azt, hogy van. Minden érzelmet táplálni kell. A barátokat keresni kell, megkérdezni hogy vannak, és nem csak udvariasságból, hanem tényleges érdeklődésből. Meghallgatni őket, ha szomorúak, mérgesek, tanácstalanok és megpróbálni segíteni rajtuk. Hiszen erről szól egy barátság. A párkapcsolatban sem lehet természetesnek venni, hogy van mellettünk valaki aki szeret. Ugyanis bármennyire is szereti az egyik ember a másikat, ha ez az érzés nincs táplálva a másik fél által, nem fog mellette maradni örökké. Mert szerintem létezik olyan szerelem, ami örökké tart. Ehhez csak megfelelő figyelem, gondoskodás, törődés és szeretet kell. Nem birtoklás.
A történetben megmutatkozik a barátság, az igazi barátság. Quentint két barátja, Ben és Radar mindenben segítik, mindenben támogatják még akkor is, amikor kilátástalannak látják az egészet. Ugyanakkor Margo menő barátai közül (4 ember) csupán egy az, akit hiába is bántott Margo, meg akarja találni a lányt és bocsánatot akar kérni tőle.
Ahogy haladunk a történetben, egyre jobban megváltozik a főszereplőnk. Egyre jobban kezd hasonlítani a kalandos Margonkra. Épületekbe tör be, kihagyja a sulit. És ami a legfontosabb: mindent megtesz azért, amit a fejébe vett. A valóságban sok ember az első akadálynál abbahagyja, amit eltervezett. Nem szabad. Azért van az életünk, hogy éljünk. Nem kell semmi más hozzá, csak akarat. Sok emberben azonban nincs meg ez az akarat. Bennem sem. De…legalább próbálkozom. :)
„Tudod, mi a te problémád, Quentin? Egyfolytában azt várod el az emberektől, hogy ne önmaguk legyenek. Mármint tudod… én például rühellhetném, hogy állandóan késel, és hogy Margo Roth Spiegelmanon kívül vajmi kevés dolog érdekel… hogy sosem kérdezted meg, hogy mennek a dolgok a barátnőmmel… de én leszarom, haver, mert te te vagy. A szüleimnek van egy valag afroamerikai Mikulása, de az is oké. Ők meg ők. Engem néha túlságosan leköt egy webenciklopédia ahhoz, hogy felvegyem a telefont, ha egy barátom vagy a barátnőm hív. De azzal sincs baj, mert én meg én vagyok. És egyébként is kedvelsz. Ahogy én is téged. Mert vicces vagy és okos. És lehet, hogy későn érkezel, de egy idő után mindig megjössz.” – A törődés hiányát nehéz nem észrevenni, de persze az igaz barátság ezt nem sínyli meg. Én mégis azt mondom, hogy beszélgessünk a barátainkkal időnként. Kérdezzük ki őket. A fenti idézett szöveg rávilágít egy másik problémára is: az elfogadás. Fogadjuk el egymást, főképpen azt, hogy nem lehet mindenki olyan, mint mi. Nem alakíthatunk, nem formálhatunk át valakit a mi képmásunkká azért, mert mi nem úgy csinálnánk a dolgokat, ahogy az a másik ember teszi. Ezt nekem is meg kell tanulnom. Mert igaz, hogy az az illető, akire most gondolok mindig késésben van, de egy idő után mindig megérkezik. :)
Quentin szülei pszichológusok. Mindig is vonzott az a világ, legfőképpen azért, mert szeretem meghallgatni az embereket, és tanácsokat adni nekik. Sokszor megkaptam már, hogy pár nap után úgy éreznek az emberek velem kapcsolatban, mintha már évek óta ismernénk egymást. Quentin apukájától szeretnék most idézni: „… az embereknek nincsenek jó tükrei. Senkinek sem könnyű elmondani, milyennek lát bennünket, és nekünk is nagyon nehéz kimutatni, hogyan érzünk.” – Bizony, sokan álarcot húzunk, mert félünk attól, hogy másnak nem fog tetszeni a valódi énünk. És miért? Mert nem tudjuk elfogadni egymást. Volt olyan kapcsolatom, hogy a párom nem annak mutatta magát, amilyen valójában csupán azért, mert én egy kedves, törékeny lány vagyok, akinek – az ő szavait idézve – „olyan munkája van, amihez nagyon komoly tudásra van szükség.” Aztán elő volt adva a kedves, rendes fiú, aki mindenkinek segít. A szakítás után azonban lehullott ez az álarc. És akkor rájöttem, hogy egy kitalált fiúba voltam szerelmes. És nem arról van szó, hogy nem tudtam volna beleszeretni a valós személybe, de az az igazság, hogy számomra a hazugság érzelemgyilkos tett. Hazugságra nem lehet építeni egy kapcsolatot. Lényegében arra szeretnék utalni ezzel az idézettel, hogy mindig önmagadat add. Légy hű önmagadhoz, és bízz önmagadban!
Margo nem önmagát adta. Mikor Quentin és barátai megérkeznek Agloe városába, a pajtában találnak rá Margora. (Eltérés a film és a könyv között!!!) Margo először próbál úgy viselkedni, mint az a menő lány, akit mindenki ismer. (Az álarc még fenn van.) A barátnője, Lacey, aki azért jött hogy bocsánatot kérjen tőle, nagyot csalódik benne miután látja rajta, hogy Margot abszolút nem érdekli, hogy Lacey aggódott érte és kereste őt. Mintha ez természetes lenne. Végül csak Quentin marad a lánnyal. Ekkor hullik le az álarc. Margo kiakad, elkezd kiabálni, elmondja, hogy nem akarta, hogy keressék. Quentinben is tudatosul az, hogy ez nem az a Margo, akiről ő képzelődött, akit ő ismert. Ez egy törékeny lány, akit az öngyilkosság gondolata is foglalkoztat. Ennek ellenére mégis érdekli, mégis ott marad. Amikor lenyugszanak, Margo elmeséli az egész történetet, gyerekkorától kezdve. Aztán papírlánynak nevezi magát. „Az emberek szeretik a papírlányokat, Ez mindig is így volt. És a legrosszabb az egészben, hogy én is szerettem papírlány lenni. Kifejezetten utaztam rá, érted? Mert szuper ám, ha az ember egy olyan gondolat, ami mindenkinek tetszik. A magam szemében azonban sosem tudtam ilyen lenni… legalábbis nem egészen.” Ez volt a baj a kapcsolatommal is. Az ember nem bírja sokáig viselni az álarcot, nem bírja sokáig játszani a szerepet. És nincs is szükség rá.
A történet végén Quentin monológja az életről igazán elgondolkodtató:
„Azt hiszem, a lehetőségek felől szemlélve a fájdalom mindig végzetesebbnek tűnik. Nem vagyunk annyira törékenyek, mint ez a kép elhitetné velünk. Egyébként tetszik a fű is. Elvezetett hozzád, és segített abban, hogy valódi személyként tudjalak elképzelni. De nem ugyanannak a növénynek különböző hajtásai vagyunk. Én nem lehetek te, és te nem válhatsz azzá, aki én vagyok. Remekül el tudjuk képzelni a másikat…de a dolog sosem lesz tökéletes, ugye? Talán inkább arról van szó, amit a repedésekről mondtál. Mintha mindenki valami hajóféle lenne. Aztán történik ez-az… elhagynak bennünket, nem szeretnek, nem értenek bennünket, vagy éppen mi nem értjük őket, veszítünk, kudarcot vallunk, és bántjuk egymást. A hajó elkezd itt-ott berepedezni. És igen, mihelyt teljesen felhasad, a vég már elkerülhetetlen. Ha bever az eső a Halászsasba, a kárt már senki sem hozza helyre. De ott van az idő, ami a repedések megjelenése és a végső szétesésünk között telik el. Mindössze ebben az időben látjuk igazán egymást, mert ilyenkor kilátunk a saját hajónk repedésein, s benézhetünk másokhoz, az ő repedéseiken keresztül. Mikor is néztünk végre szembe egymással? Csak akkor, amikor te beláttál hozzám, és én is beláttam hozzád a repedéseken át. Előtte csak az egymásról alkotott elképzeléseinket láthattuk, mintha a rolódat bámulnám, de sosem kukkanthatnék be a szobádba. Amikor azonban a hajó megreped, a réseken át bejut a fény is. És ki is tud sugározni belülről.”
Összességében véve ez a könyv tanulságos volt számomra abból a szempontból, milyen fontosak a barátok. Abból, hogy nem szabad álarcot viselnünk. Mindenkit önmagáért kell szeretnünk. (Talán ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnom.) És bár magamat adom, legyen szó barátságról, vagy szerelemről, néha mégis én is papírlánynak érzem magam. Néha úgy érzem, elvárások szerint viselkedem, és mivel könyvelő vagyok, nem szabad néhány dolgot megtennem. Néha még a tetoválásaim is elgondolkoztatnak, hogy lehet hogy nem illenek ahhoz a képhez, amit a külső „nép” alkotott rólam. Hiszen mindenki kedves, rendes, aranyos lánynak ismer, szerethetőnek. És igazából a családtagjaimon kívül egy ember ismeri a valódi énem. Mert igenis tudok gonosz lenni, tudok szemét lenni. Voltam már részeg, nem egyszer, és igenis sokat jelentenek nekem a tetoválásaim, és nem bántam meg egyet sem. Rengeteg hiba van bennem, de egy dolog biztos: akit én megszeretek, azt mindig is szeretni fogom. Érzékeny vagyok, elbőgöm magam mindenen. De, bármennyire is próbálok változtatni ezen, nem tudok. És ezt a történetet ismerve nem is akarok. Hiszen ez vagyok én. És ahogy Quentin is fogalmazott, ha valaki nem tud veled együtt élni ismerve a valós éned, fogadja el a helyzetet, fogadjon el téged, és hagyjon járni a saját utadon, az övével nem keresztezve. Ha pedig találsz valaki olyat, aki el tud fogadni olyannak amilyen vagy, kitart melletted bármennyire nehéz is veled, adj érte hálát. Ugyanis ez a személy fog építeni, fejleszteni az utad során.
A könyv Moly oldala:
https://moly.hu/konyvek/john-green-papirvarosok
Hogy őszinte legyek, először a filmet láttam. Nem szokásom pedig elsőnek a filmet nézni, aztán a könyvet olvasni. Ha mégis ez történik, nem szoktam elolvasni a könyvet. Most azonban kivételt tettem. És nem bántam meg. Sok mindenben hasonlít a film és a könyv, bár a vége egy picit másabb. Ennek örültem. Az egész történet Quentin szemszögéből játszódik, egy olyan fiú szemszögéből, aki mintatanuló, jó gyerek. Ugyan Margo is jelentős szerepet tölt be a könyvben, mégis ennek a fiúnak az akaratvágya, az úgymond „átalakulása” áll középpontban.
Quentin és Margo szomszédok, gyerekkorukban nagyon jó barátok. Egy nap azonban egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestére bukkannak. Itt is megmutatkozik a két főszereplő ellentéte. Míg Quentin haza akar menni és szólni a szüleinek, addig Margo jobban szemügyre akarja venni a holttestet. Ezután eltelik jó pár év, és a barátok eltávolodnak egymástól. Quentin a csendes mintagyerek, míg Margo a kalandjairól ismert menő lány a gimiben. Mindenki irigyli Margot, aki igazából ezáltal szinte minden diákot irányítani tud. Quentin plátói szerelme egészen gyerekkorától megmaradt Margo iránt. Aztán egyik este Margo megjelenik Quentin ablakában, és a régi barátság ismét előjön a két szereplő között. Kalandos, bűntényes éjszakájuk után azonban Margo eltűnik….
Tetszett az, amikor Margo egy papírvároshoz hasonlítja Orlandot. „Mindenkinek teljesen elvette az eszét a mánia, hogy birtokoljon dolgokat. Minden holmijuk papírvékony és épp annyira maradandó, mint a papír. Az emberek is.” Ha jobban belegondolunk, valóban ilyen a világ. Legalábbis nagyon sok ember van, aki természetesnek vesz mindent, legyen szó barátságról, akár egy párkapcsolatról. Egy embert nem lehet birtokolni. Sem természetesnek venni azt, hogy van. Minden érzelmet táplálni kell. A barátokat keresni kell, megkérdezni hogy vannak, és nem csak udvariasságból, hanem tényleges érdeklődésből. Meghallgatni őket, ha szomorúak, mérgesek, tanácstalanok és megpróbálni segíteni rajtuk. Hiszen erről szól egy barátság. A párkapcsolatban sem lehet természetesnek venni, hogy van mellettünk valaki aki szeret. Ugyanis bármennyire is szereti az egyik ember a másikat, ha ez az érzés nincs táplálva a másik fél által, nem fog mellette maradni örökké. Mert szerintem létezik olyan szerelem, ami örökké tart. Ehhez csak megfelelő figyelem, gondoskodás, törődés és szeretet kell. Nem birtoklás.
A történetben megmutatkozik a barátság, az igazi barátság. Quentint két barátja, Ben és Radar mindenben segítik, mindenben támogatják még akkor is, amikor kilátástalannak látják az egészet. Ugyanakkor Margo menő barátai közül (4 ember) csupán egy az, akit hiába is bántott Margo, meg akarja találni a lányt és bocsánatot akar kérni tőle.
Ahogy haladunk a történetben, egyre jobban megváltozik a főszereplőnk. Egyre jobban kezd hasonlítani a kalandos Margonkra. Épületekbe tör be, kihagyja a sulit. És ami a legfontosabb: mindent megtesz azért, amit a fejébe vett. A valóságban sok ember az első akadálynál abbahagyja, amit eltervezett. Nem szabad. Azért van az életünk, hogy éljünk. Nem kell semmi más hozzá, csak akarat. Sok emberben azonban nincs meg ez az akarat. Bennem sem. De…legalább próbálkozom. :)
„Tudod, mi a te problémád, Quentin? Egyfolytában azt várod el az emberektől, hogy ne önmaguk legyenek. Mármint tudod… én például rühellhetném, hogy állandóan késel, és hogy Margo Roth Spiegelmanon kívül vajmi kevés dolog érdekel… hogy sosem kérdezted meg, hogy mennek a dolgok a barátnőmmel… de én leszarom, haver, mert te te vagy. A szüleimnek van egy valag afroamerikai Mikulása, de az is oké. Ők meg ők. Engem néha túlságosan leköt egy webenciklopédia ahhoz, hogy felvegyem a telefont, ha egy barátom vagy a barátnőm hív. De azzal sincs baj, mert én meg én vagyok. És egyébként is kedvelsz. Ahogy én is téged. Mert vicces vagy és okos. És lehet, hogy későn érkezel, de egy idő után mindig megjössz.” – A törődés hiányát nehéz nem észrevenni, de persze az igaz barátság ezt nem sínyli meg. Én mégis azt mondom, hogy beszélgessünk a barátainkkal időnként. Kérdezzük ki őket. A fenti idézett szöveg rávilágít egy másik problémára is: az elfogadás. Fogadjuk el egymást, főképpen azt, hogy nem lehet mindenki olyan, mint mi. Nem alakíthatunk, nem formálhatunk át valakit a mi képmásunkká azért, mert mi nem úgy csinálnánk a dolgokat, ahogy az a másik ember teszi. Ezt nekem is meg kell tanulnom. Mert igaz, hogy az az illető, akire most gondolok mindig késésben van, de egy idő után mindig megérkezik. :)
Quentin szülei pszichológusok. Mindig is vonzott az a világ, legfőképpen azért, mert szeretem meghallgatni az embereket, és tanácsokat adni nekik. Sokszor megkaptam már, hogy pár nap után úgy éreznek az emberek velem kapcsolatban, mintha már évek óta ismernénk egymást. Quentin apukájától szeretnék most idézni: „… az embereknek nincsenek jó tükrei. Senkinek sem könnyű elmondani, milyennek lát bennünket, és nekünk is nagyon nehéz kimutatni, hogyan érzünk.” – Bizony, sokan álarcot húzunk, mert félünk attól, hogy másnak nem fog tetszeni a valódi énünk. És miért? Mert nem tudjuk elfogadni egymást. Volt olyan kapcsolatom, hogy a párom nem annak mutatta magát, amilyen valójában csupán azért, mert én egy kedves, törékeny lány vagyok, akinek – az ő szavait idézve – „olyan munkája van, amihez nagyon komoly tudásra van szükség.” Aztán elő volt adva a kedves, rendes fiú, aki mindenkinek segít. A szakítás után azonban lehullott ez az álarc. És akkor rájöttem, hogy egy kitalált fiúba voltam szerelmes. És nem arról van szó, hogy nem tudtam volna beleszeretni a valós személybe, de az az igazság, hogy számomra a hazugság érzelemgyilkos tett. Hazugságra nem lehet építeni egy kapcsolatot. Lényegében arra szeretnék utalni ezzel az idézettel, hogy mindig önmagadat add. Légy hű önmagadhoz, és bízz önmagadban!
Margo nem önmagát adta. Mikor Quentin és barátai megérkeznek Agloe városába, a pajtában találnak rá Margora. (Eltérés a film és a könyv között!!!) Margo először próbál úgy viselkedni, mint az a menő lány, akit mindenki ismer. (Az álarc még fenn van.) A barátnője, Lacey, aki azért jött hogy bocsánatot kérjen tőle, nagyot csalódik benne miután látja rajta, hogy Margot abszolút nem érdekli, hogy Lacey aggódott érte és kereste őt. Mintha ez természetes lenne. Végül csak Quentin marad a lánnyal. Ekkor hullik le az álarc. Margo kiakad, elkezd kiabálni, elmondja, hogy nem akarta, hogy keressék. Quentinben is tudatosul az, hogy ez nem az a Margo, akiről ő képzelődött, akit ő ismert. Ez egy törékeny lány, akit az öngyilkosság gondolata is foglalkoztat. Ennek ellenére mégis érdekli, mégis ott marad. Amikor lenyugszanak, Margo elmeséli az egész történetet, gyerekkorától kezdve. Aztán papírlánynak nevezi magát. „Az emberek szeretik a papírlányokat, Ez mindig is így volt. És a legrosszabb az egészben, hogy én is szerettem papírlány lenni. Kifejezetten utaztam rá, érted? Mert szuper ám, ha az ember egy olyan gondolat, ami mindenkinek tetszik. A magam szemében azonban sosem tudtam ilyen lenni… legalábbis nem egészen.” Ez volt a baj a kapcsolatommal is. Az ember nem bírja sokáig viselni az álarcot, nem bírja sokáig játszani a szerepet. És nincs is szükség rá.
A történet végén Quentin monológja az életről igazán elgondolkodtató:
„Azt hiszem, a lehetőségek felől szemlélve a fájdalom mindig végzetesebbnek tűnik. Nem vagyunk annyira törékenyek, mint ez a kép elhitetné velünk. Egyébként tetszik a fű is. Elvezetett hozzád, és segített abban, hogy valódi személyként tudjalak elképzelni. De nem ugyanannak a növénynek különböző hajtásai vagyunk. Én nem lehetek te, és te nem válhatsz azzá, aki én vagyok. Remekül el tudjuk képzelni a másikat…de a dolog sosem lesz tökéletes, ugye? Talán inkább arról van szó, amit a repedésekről mondtál. Mintha mindenki valami hajóféle lenne. Aztán történik ez-az… elhagynak bennünket, nem szeretnek, nem értenek bennünket, vagy éppen mi nem értjük őket, veszítünk, kudarcot vallunk, és bántjuk egymást. A hajó elkezd itt-ott berepedezni. És igen, mihelyt teljesen felhasad, a vég már elkerülhetetlen. Ha bever az eső a Halászsasba, a kárt már senki sem hozza helyre. De ott van az idő, ami a repedések megjelenése és a végső szétesésünk között telik el. Mindössze ebben az időben látjuk igazán egymást, mert ilyenkor kilátunk a saját hajónk repedésein, s benézhetünk másokhoz, az ő repedéseiken keresztül. Mikor is néztünk végre szembe egymással? Csak akkor, amikor te beláttál hozzám, és én is beláttam hozzád a repedéseken át. Előtte csak az egymásról alkotott elképzeléseinket láthattuk, mintha a rolódat bámulnám, de sosem kukkanthatnék be a szobádba. Amikor azonban a hajó megreped, a réseken át bejut a fény is. És ki is tud sugározni belülről.”
Összességében véve ez a könyv tanulságos volt számomra abból a szempontból, milyen fontosak a barátok. Abból, hogy nem szabad álarcot viselnünk. Mindenkit önmagáért kell szeretnünk. (Talán ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnom.) És bár magamat adom, legyen szó barátságról, vagy szerelemről, néha mégis én is papírlánynak érzem magam. Néha úgy érzem, elvárások szerint viselkedem, és mivel könyvelő vagyok, nem szabad néhány dolgot megtennem. Néha még a tetoválásaim is elgondolkoztatnak, hogy lehet hogy nem illenek ahhoz a képhez, amit a külső „nép” alkotott rólam. Hiszen mindenki kedves, rendes, aranyos lánynak ismer, szerethetőnek. És igazából a családtagjaimon kívül egy ember ismeri a valódi énem. Mert igenis tudok gonosz lenni, tudok szemét lenni. Voltam már részeg, nem egyszer, és igenis sokat jelentenek nekem a tetoválásaim, és nem bántam meg egyet sem. Rengeteg hiba van bennem, de egy dolog biztos: akit én megszeretek, azt mindig is szeretni fogom. Érzékeny vagyok, elbőgöm magam mindenen. De, bármennyire is próbálok változtatni ezen, nem tudok. És ezt a történetet ismerve nem is akarok. Hiszen ez vagyok én. És ahogy Quentin is fogalmazott, ha valaki nem tud veled együtt élni ismerve a valós éned, fogadja el a helyzetet, fogadjon el téged, és hagyjon járni a saját utadon, az övével nem keresztezve. Ha pedig találsz valaki olyat, aki el tud fogadni olyannak amilyen vagy, kitart melletted bármennyire nehéz is veled, adj érte hálát. Ugyanis ez a személy fog építeni, fejleszteni az utad során.
A könyv Moly oldala:
https://moly.hu/konyvek/john-green-papirvarosok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése