Jay Asher - Tizenhárom okom volt...

Böngészés közben egyre többször tűnt fel ez a cím előttem. Igazából a sorozat reklámjait láttam, elolvastam a leírást, tanulságos történetnek gondoltam, de nem kezdtem el nézni. Aztán egyszer csak ahogy böngésztem az egyik könyvrendelős oldalon, rábukkantam a könyvre. Rögtön meg is rendeltem. Nem csalódtam benne. 

A véleményemet a kazetták szerint egyesével fogom leírni. 

                                                        

   

1. kazetta, A. oldal: Már a történet elején, az első pár sorban megtudjuk, hogy miről fog szólni ez a könyv. Főszereplőnk, Hannah Baker öngyilkos lett. Hátrahagyott pár kazettát, amelyen rögzítette azokat az okokat, amelyek végső szándékához vezettek. És aki hallgatta ezeket a kazettákat, az okok egyike volt. A történet során Clay Jensen szemszögén keresztül „hallgatjuk” meg ezeket a kazettákat. A történet egy kicsit zavarosan van megírva, figyelmet igényel az olvasása, ugyanis egyszer Hannah, egyszer pedig Clay gondolatait olvashatjuk. A kazetták meghallgatása után mindig tovább kell küldeni a csomagot a következő „oknak”. Ha tönkre akarná tenni valaki ezeket az üzeneteket, Hannah világossá teszi, hogy készültek róluk másolatok, amelyek egy titkos személynél vannak. A kazettákhoz egy térkép is járt, amelyen néhány pont jelölve volt.

Első szerelem. Mindannyian emlékszünk rá, igaz? Hiszen az első szerelmet nem lehet elfelejteni… amikor először érzel valami mást, valami jót és rosszat és dühítőt és gyönyörűt. Egy gyönyörű káoszt. Amikor még gyerek vagy a szerelemhez. Amikor még elvakít a rózsaszín köd. Hannah első indoka is ez volt. Vagyis a káosz, a csalódás amit maga mögött hagyott. Miért okoz a fiúknak örömöt, ha felnagyítanak, vagy átírnak egy történetet? Arra miért nem gondolnak, hogy a lány, akiről kitalálják ezeket a dolgokat, talán elég mély lelki sérelmen fog keresztül menni ezáltal? Általuk? Talán azért, mert túl gyerekesek. Túlságosan „menők” akarnak lenni. De, higgyétek el fiúk, a normális lányok nem erre vágynak. Nem egy bunkó, figyelem középpontjába vágyó egoista „férfira”. Inkább egy olyan férfira, aki tudja értékelni azt amije van, és azt amit kap. Egy olyan férfira, akire számíthatnak. Mint ahogy Hannah megsínylette a róla alkotott képet, amelyet az első szerelme által indított pletyka okozott, minden lány megsínyli ezt, még ha nem is mutatja. Ne játszatok a lányokkal, fiúk! Tiszteljük egymást! És … nőjetek fel végre!

Mivel az írásomba mindig csempészek saját tapasztalatot, saját élettörténetet, leírom, az én első szerelemem milyen volt. Hát, nem ilyen, hálistennek. Mi igazán szerettük egymást. Nem terjesztett rólam semmilyen pletykát. Az egyetlen hiba az egészben az volt, hogy féltékeny típus volt. De… nem ez vezetett a szakításhoz. Ő szakított velem, mondván, hogy már csak megszokásból vagyunk együtt. Visszagondolva, túl gyerekek voltunk még a komoly szerelemhez. Mégis eléggé mély nyomot hagyott bennem a szakítás. De mit is várok az én érzékeny lelkemtől? Hiszen mégiscsak ő volt az első szerelmem. 😏 És cseppet sem bánom az együtt töltött időszakot.

                                                       

1.kazetta, B oldal: A diáklányok többsége általában átesik azon a kellemetlen dolgon, hogy megjegyzik a fiúk az úgymond „jó testrészeiket”. Végülis, azzal nem lenne semmi gond, ha csak megjegyeznék ezt maguk között… a hangsúly inkább a tetteken van, azon, hogy ezeket a testrészeket általában meg is érintik. Persze a lányok akaratán kívül. Ez megint csak arra következtet, hogy tárgyként kezelik a lányokat. Mintha ők nem éreznének. Hannah egy lista miatt esett át ezen a procedúrán, amelyet ráadásul az egyik barátja írt. Egy Menő/Ciki lista volt ez. Ugyan a lány a Menő oldalon szerepelt, mégis rossz hatással volt a lelkére, amelyet ennek a kijelentésnek az utóhatása okozott. Azt hitték a fiúk ezután, hogy joguk van „megtapasztalni”, miért is szerepel Hannah bizonyos testrésze a menő oldalon. Általános iskolában engem is sokan fogdostak, persze akaratomon kívül. Pontosabban elkezdte egy fiú, és utána a többi is úgy gondolta, hogy joguk van nekik is fogdosni engem. Emlékszem, sokszor féltem felállni a székről, vagy elmenni a padsorok között. 

Az egyetlen következtetés amit ebből levonnék, az az lenne, hogy ne hagyjuk ezt. Szóljunk vissza, álljunk ki magunkért, vagy a társunkért. Hiszen ez is mély nyomot tud hagyni az emberben, főleg egy lányban.

                                                       

2. kazetta, A oldal: Mindenkinek van legjobb barátja, igaz? Legalábbis egy olyan barát, akire – úgy gondolod – számíthatsz. Akivel megoszthatod a problémáidat. És mi történik, ha ez a barát nem hisz neked, ha felül valamilyen pletykára rólad? Bizony, sérül a lelked. Hannah harmadik oka egy olyan személy volt, akit majdnem a barátjának tekintett. Akivel szeretett beszélgetni suli után. És mi történt? Pletyka, vádaskodás. És bármennyire is próbálta Hannah bizonyítani az igazát, hiábavaló volt. Talán könnyebb volt elfogadni azt, amit a „nép” állított. Szomorú. Szomorú csalódni egy olyanban, aki eddig segített a mindennapjainkban. Nekem is volt egy legjobb barátnőm, aki sokszor okozott nekem fájdalmat. A hátam mögött talált ki olyan dolgokat, amelyek nem voltak igazak, mindezt egy olyan fiú miatt, akibe ő szerelmes volt, én pedig barátja voltam az említett fiúnak. Mondanom sem kell mennyit sírtam miatta. Mert hiába bizonygattam én bármit, egyre kevesebb barátom lett. Végül, egy nap éppen németet készültem tanulni otthon, amikor kinyitottam a könyvet és egy levél hullott ki. A legjobb barátomtól… egy bocsánatkérő levél. Igaz, kibékültünk, de sosem lett olyan a barátságunk, mint régen.

                                                         

2. kazetta, B oldal: A negyedik ok egy számomra – hálistennek – ismeretlen témakör: kukkolás. Hogy őszinte legyek, a környékünkön nem igazán hallottam hasonló történetről. Hannah egyik este, amint hazaér egy randijáról, bemegy a szobába, és a csendben egy fényképezőgép hangját hallja. Valaki figyelte őt. Persze, rám is rám törne a pánik. Bár azt nem értettem, hogy miért pont egy olyan osztálytársának mondta el, akivel amúgy nem is nagyon szoktak beszélgetni. De a tanulság, amit levonhatunk ebből, hogy fiúk, ne tegyétek tönkre a lányok önbecsülését ilyen gyerekes dologgal, hogy kukkolás.

                                                          

3. kazetta, A oldal: Mindenki életében megjelenik legalább egyszer egy olyan személy, aki hirtelen a barátunk akar lenni…aztán később kiderül, hogy nem ok nélkül, igaz? Sajnos vannak ilyen érdekbarátok. Akiknek akkor van rád szükségük, amikor valamilyen érdek fűzi őket hozzád. Egy állás, amiben sokkal több esélyük van a te közreműködéseddel… egy balhés ügy, amit te könnyebben el tudnál simítani, mert vannak rendőr ismerőseid… esetleg pénz, ha éppen megszorulnának. Számos ok miatt megjelenhet az ember életében egy érdekbarát. Hannaht például sofőrködés miatt találta meg egy ilyen ember. És bár mondhatjuk azt, hogy „óó az nem nagy dolog”, de ha jobban belegondolunk: egyszer csak megjelenik egy ismerősünk, esetleg mondhatni-barátunk, megkérdezi hogy vagyunk, mi újság velünk, persze mindezt kedvesen, szerényen, érdeklődően, és ekkor az ember automatikusan elkezd megnyílni ennek az embernek. Elkezd hinni benne, hogy tényleg érdeklődik iránta ez a régi barát. Reménykedik benne, hogy talált egy újabb személyt, akire számíthat… Majd ez a valaki bebök egy olyat, „jó lenne ha a ma esti buliba el tudnál vinni”. És akkor koppanunk egyet. Legalábbis azok, akik már találkoztak érdekbaráttal. Szóval egy olyan lánynak, mint Hannah, igazán sokat számított ezekben az időkben az, hogy valaki, akiről azt gondolta hogy barátok lehetnek, csak kihasználta. Milyen csúnya kifejezés: kihasználni valakit. Tudjátok, érdekbarátok, sokat rombol az ember lelkén a kihasználás. Nem ártana ezzel is törődnötök néha, nem csak saját magatokkal!

Clay találkozik a buszon egy régi szerelmével, és gondolatban tesz róla egy olyan kijelentést, amely igazán elgondolkoztatott: „Miért akar annyira kívülálló lenni? Mi változott? Senki sem tudja. Egy nap, legalábbis úgy tűnik, ilyen hirtelen történt, egyszerűen már nem akart része lenni semminek.” Igen, ez történik az emberrel ha sok rossz és sok csalódás éri.

                                                       

3. kazetta, B oldal: „És akkor…hát… bizonyos gondolatok kezdenek keringeni benned. Képes leszek valaha is irányítani az életemet? Vagy mindig visszalöknek és eltaszítanak majd azok, akikben megbízom? Alakul még valaha is úgy az életem, ahogy szeretném?” Teljesen ugyanezek a gondolatok már megfogalmazódtak bennem is, nem egyszer. De…most ne rólam beszéljünk. Mint ahogy az előző kazettánál is leírtam, a sok negatívum után az ember reménykedik abban, hogy találhat valaki olyat, aki segít rendbe hozni az életét. Aki nem hisz a pletykáknak, aki meg akarja ismerni a valós énjét. Hannah is ezért ment bele a kazettán hallható randiba… úgy gondolta, talán lehet egy esélye arra, hogy gyengítsen azokon a pletykákon, amelyek róla keringenek. De hogy is lehetne gyengíteni rajta, ha a randipartnered eleve a pletyka miatt akarta veled ezt a randit? Így hát teljességgel érthető az imént idézet gondolat Hannahtól. Hiszen hogy is lehetne valaki élettel teli, ha folyamatosan csalódás éri?

                                                   

4. kazetta, A oldal: Tudjátok, ha valakin látjátok, hogy valami nincs rendben vele, ha megváltozik a hozzáállása egyes dolgokhoz, például kevesebbet beszél, sokat gondolkozik, beszélgessetek vele. Még akkor is, ha nem akar. Éreztessétek vele, hogy van valaki akire számíthat. Hogy nem kell butaságokon gondolkoznia. Juttassátok eszébe, hogy igenis van értelme az életnek, nem szabad eldobnia azt. Ne féljünk elmondani valamit, ami tetszik a másikban, legyen szó akár a hajáról, akár az új cipőjéről. Hiszen ha valakinek nincs már önbizalma, ezek az apró dolgok is segítenek abban, hogy ne egy teljesen rossz helynek képzelje a világot. Azt viszont fontos tudni, hogy ha valaki öngyilkosságra hajlamos, nem tudja ezt magáról. Eszébe jut, sőt, van amikor gondolkozik rajta, de sosem komolyan. Legalábbis az utolsó gondolatig. Talán Hannah sem jutott volna el az utolsó gondolatig, ha ez a bizonyos fiú nem tör még nagyobbat az önbecsülésén. Talán ha megkapja azokat a biztató üzeneteket, akkor segít változtatni a hozzáállásán.

                                              

4. kazetta, B oldal: Megint csak számomra ismeretlen téma kerül a középpontba ezen a kazettán: Hannah verseket ír, persze titokban, amelyet egyik diáktársával azonban megoszt egy költőkből álló csoportnak köszönhetően. A fiú ellopja Hannah versét, és megjelenteti az újságában, névtelenül. Hannah-nak végig kell néznie, ahogy gúnyt űznek az ő érzelmi világából – mert ugye egy költő a verseiben fejezi ki érzéseit – amely szintén állapotának romlásához vezet. 

                                                       

5. kazetta, A oldal: Ebben a fejezetben tudjuk meg, hogy ki a titkos személy, akinél a kazetták másolatai vannak. Számomra igazán meglepő volt, nem gondoltam volna hogy ez a személy valamilyen összefüggésben állt Hannah-val. Valamint végre elérkezünk nézőpontunk, Clay kazettájához.

„Ha belekeveredsz valaki életének egy részébe, nem csak abba a részbe keveredsz bele. Sajnos nem lehetsz ilyen pontos és igényes. Mikor belekeveredsz valaki életének egy részébe, akkor az egész életébe keveredsz bele. Minden…hatással van mindenre.” Ha valakit túl sok negatívum ér, nehezen tud reménykedni bármilyen helyzetben is. De, mégis él benne a remény valamilyen szinten. Hogy van valaki, aki segít megmenteni őt. Hannah is így tekintett Clay-re. Egy lehetőségre az élethez. De sajnos túl későn érkezett ez a lehetőség. Feltehetjük a kérdést, hogy hogyan lehetne segíteni annak, aki nem akarja hogy segítsenek rajta? Ilyen nincs. Minden ilyen ember akarja a segítséget, még ha saját maguknak sem tudják bevallani. Hiszen miért is lesz valaki depressziós, lehangolt, negatív? Mert azt hiszi, hogy nincs az életében olyan ember, aki segíteni akarna neki, aki szívesen meghallgatná. Ne adjuk fel a kommunikációt sosem egy ilyen személlyel. Jusson eszünkbe mindig, hogy milyen okok vezethettek a viselkedéséhez. Ne hagyjuk magára, mert nem biztos hogy képes előhozni magából azt az akaraterőt, amivel meg tudja menteni saját magától önmagát. Mert mindenkiben meg van ez az akaraterő, csak meg kell találnunk, el kell érnünk azt.

                                                       

5. kazetta, B oldal: Mi történik akkor, amikor az áldozatból szemlélő lesz? Amikor az, akit annyi negatívum ér szemtanúja lesz egy olyannak, ami másnak okoz rosszat? És mi van, ha ő tehetne ellene, megállíthatná, de nem teszi? Egy újabb ok az összeomlásra. Egy újabb ok arra, hogy ne akarjon tovább élni. Jogos a felvetés, hogy miért papolunk akkor arról, hogy segíteni kell az ilyen embereken, mikor ők sem segítenek az olyanokon, akik bajba kerülnek? Ez az emberi gondolkodás butasága, makacssága. Kit érdekel, hogy ő mit tenne? Nekem az a lényeg, hogy aki nem olyan erős mint én, annak segíteni tudjak. Hannah szempontjából is megfordul ez a dolog, szemtanúja lesz egy olyan eseménynek, ami nagy hatással van az ember életére. Rajta kívül még egy személy is látja a történteket, de mivel a könyv Hannah szemszögéből megy, nem tudjuk meg, milyen hatással van erre a személyre az esemény.

„Úgy éreztem, ahhoz, hogy ezt meg tudjam állítani, az egész világot kellett volna megállítanom, hogy ne forogjon. Mintha már olyan rég nem lett volna befolyásom az eseményekre, hogy akármit is teszek, aligha számít többé. És többé már nem tudtam elviselni az érzéseket. Azt akartam, hogy álljon meg a világ…hogy legyen vége.” 

                                               

6. kazetta, A oldal: A következő történet már-már filmszerű, ugyanis nem az előzőekhez hasonló dolog történik. Egy baleset, amelyet nagyrészt Hannah és diáktársa felelőtlensége okozott. Persze egy haláleset még jobban megtöri az amúgy is összetört lányt. Megtörténhet elég könnyen a valóságban is. Szerencsére velem még nem következett be.

                                                           

6. kazetta, B oldal: Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy a fiúk tényleg valamilyen eszközként tekintenek egy lányra. Ők azt csinálnak, amihez éppen kedvük támad, de ha a lány akar vagy nem akar valamit csinálni, egyből jön a kérdés: miért? 

Szintén olyan dolog történik ezen a kazettán, ami sok lány életét tönkre tenné. Erőszak. Sosem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen tuskó, hogy meg tudja tenni ezt egy lánnyal. Undorító. Gusztustalan. És bár azoknak, akik olvassák a könyvet, úgy tűnhet, hogy Hannah hagyta magát, és akkor nem számít erőszaknak, üzenném, hogy lássanak a sorok mögé. Hannah sírt. Egy fiú, aki figyeli a lányt is, aki tiszteletben tartja azt is, amit a lány akar, ha látja hogy sír a lány, nem fogja kényszeríteni a szexet. Szóval ez igenis erőszak volt. És megint csak megmutatkozik, hogy mennyire félünk segíteni egymásnak.

                                         

7. kazetta, A oldal: Az utolsó kazetta…egy segítségkérés. Azt hiszem aki az öngyilkosságon gondolkozik, nem vallja be a dolgot, de mindenféleképpen próbál segítséget kérni. És csak akkor teszi meg az utolsó lépést, ha sehonnan nem érkezik meg ez a segítség. Ebben a részben a tanácsadó továbblépésre biztatja Hannah-t. Persze, valóban ez a megoldás. De egy olyan személynek hogy menne ez ennyire egyszerűen, aki ennyi mindenen keresztül ment? Nem. Sosem lesz egyszerű tovább lépni.

Tanulság: ha van egy ismerősünk, barátunk, aki hasonlóan gyenge lélekkel rendelkezik, legyünk ott neki! Bíztassuk az életre, ne hazudjunk neki, bátorítsuk. De a legfontosabb: sok szeretetet és odafigyelést adjunk neki! Ne érezze azt, hogy egyedül kell megküzdenie a sok rosszal. Ne érezze, hogy csak negatív állomásokból áll az élet. És higgyétek el, ha tudunk segíteni egy ilyen emberen, a mi életünk is sokkal boldogabb lesz.

Azoknak pedig, akik ilyen tetten gondolkoznak: tudom, nehéz ilyenkor bármi olyat is mondani, ami megváltoztatja a nézőpontotokat. Nem is akarok én itt pozitívumokat sorolni, hogy milyen szép az élet stb, mert bár nehéz bevallani, de én is eléggé gyenge lélek vagyok. Ennek ellenére – és erre büszke vagyok – mindig sikerült legyőznöm önmagam. Nincs lehetetlen, higgyétek el. Harcolni kell, folyamatosan… még akkor is ha nincs senki aki segítsen ebben a harcban. Pontosabban ha nincs senki, keresni kell valakit, aki hajlandó ott lenni neked, amikor szükséged van rá. És ha mégis nagyon foglalkoztat titeket ez a gondolat, gondoljatok arra, amit magatok mögött hagynátok. Kitennétek ekkora fájdalomnak a barátaitokat? A rokonaitokat? A szüleiteket? Hajlandóak lennétek bevállalni azt a kockázatot, hogy esetleg valamelyik közeli ismerősöd vagy hozzátartozód egyszerűen beleőrül abba amit tettetek? A kockázatot, hogy megöli magát? Nem, biztosan nem akarnátok ezt. 

Szóval, ha nincs más, segítsetek önmagatoknak. Győzzétek le önmagatokat! Mert, ismétlem, semmi sem lehetetlen.

Loredana Frescura, Marco Tomatis – A világ a te szemeddel

---

„Egy szerelem két története” írja a borító. Bizony, szerelmi történetet mesél el ez a könyv. 2 szemszögből: a fiú szemszögéből és a lány szemszögéből is. Tipikus tiniszerelemnek tűnhet, ahogy olvassuk a történetet, de mégis vannak benne olyan meghatározások a szerelemről, amit még máshol talán nem láttunk. Ezeket az idézeteket fogom kiemelni leginkább a véleményem során.

A történet a lány, Constanza szemszögéből indul. Megtudjuk, hogy a barátját figyeli, akivel vagy összevesztek, vagy szakítottak. Constanza szerint Angelo, a fiú egyáltalán nem szomorú emiatt, hanem inkább dühös és minél előbb el akar menni az állomásról. A következő fejezet Angelo szemszögéből mutatja ugyanazt. Kiderül, hogy a fiú valóban dühös a barátnőjére, de igazából, a szíve mélyén alig várja, hogy a lány valamilyen jelét adja annak, hogy beszélni akar vele. - Makacsság. Sok kapcsolatban előfordul, hogy az egyik fél, vagy éppen mindkét fél túl makacs. Ekkor, ha meg akarjuk tartani a szeretetet, megfelelő időben és hangulatban kell közölni a másikkal a véleményünket, és a makacskodást nem szabad sértődéssel, ugyanolyan makacssággal viszonozni. Ugyanis ez csak árt a kapcsolatnak. Mint ahogy Constanza és Angelo kapcsolatának is ártott, majdnem végzetesen…

„Ha tényleg szerelmes volnék, boldog volnék, rózsaszín szívecskéket látnék a terem falán, és ugatnám a holdat. Akkor hát mi ez? Egy vad farkas, amely a gyomromban lohol, és letarolja a bélbolyhokat, meg minden mást is, ami csak mozog.” – Constanza gondolata. Hát, igazából elgondolkoztat a rózsaszín ködös szerelem. Kétszer volt ilyen kapcsolatom, ami rózsaszín köddel indult, vége is lett hamar mindkettőnek. Talán az az első fázisa a szerelemnek. Legalábbis ezt olvastam több helyen is. De most… be kell vallanom, most nem éreztem ezt. Éreztem, sőt, még mindig érzem a gyomromban azt a furcsa érzést, mikor meglátom őt, de inkább a Constanza érzéséhez hasonlítanám. Hogy miért lehet ez? Nem tudom megmagyarázni. Azt tudom, hogy valami más ebben az egészben, valóságosabb sokkal, mint a rózsaszín ködös szerelmek.

„Újból nevet, s mintha a vonat ablakai is nevetnének. Egy világ nyílik meg, amikor nevet.” – Constanza. A szeretet újabb formája: boldoggá tesz az, ha a másik feled boldog.

„A szerelem, ha érkezik, mindent letarol. Nem csupán egy vihar. Egy bomba, amitől megsüketülsz, megvakulsz, amely eltörli az időérzékedet. Minden eltűnik. Eltűnnek a színek, a szagok, az ízek. Minden más emberi lény is eltűnik, és egyedül maradsz, hogy a semmit figyeld. Szörnyű. A szerelem, amely érkezik. Gyönyörű. Mindaz, ami volt, soha nem is létezett, és mindaz, ami jön, csupán egy álom. A szerelem, amely érkezik. Nem létezik a jelen. Érti, tanárnő, sem kijelentő, sem kötő módú jelen idő nincs. Talán csak a feltételes mód. Vagy az emlékekben, vagy a jövőben kell élni, várva Rá, a bombára, amely érkezik.” – Constanza. Azt mondják, a szerelem mindig váratlanul talál rá az emberre. Nem kell kergetni, nem kell keresni, jön magától amikor eljön az ideje. Tapasztaltam én is. És ha elérkezik, valóban mindent letarol. Még ha nem is rózsaszín ködös. Megváltoztat valamilyen szinten. És bár bombaként írja le Constanza a szerelmet, mégis ez az egyik legjobb érzés, amit érezhetünk. Ha szeretünk, és ha viszont szeretnek minket.

„Ez a szerelem? Ilyen egyszerű? A dolgok maguktól a helyükre kerülnek. Mintegy varázsütésre. Mint egy milliárd darabos kirakós játék, amely az egyik pillanatban még csupán halomnyi, egyik oldalán szürke, másik oldalán színes papírdarab, formák és színek betarthatatlan ígérete. A következő pillanatban pedig elvarázsolt erdei kastély, vagy éppen korallzátony, tele mindenféle színű és formájú halakkal. S azon tűnődsz, hogyhogy nem láttad már korábban is, hogy az egyes darabok ennyire összeillenek. Hogyhogy nem láttad a papírhalomban a kész, kirakott játékot? És különösebb fáradtságba sem került. De akkor miért esik meg ilyen ritkán? Hisz ilyenkor az érintés, a csók is a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb dolga lesz. Mintha a kéz tudná, hol a helye. A tied és az övé is. Nem szükséges vezetni őket. Ha szerelmes vagy, a világ tökéletes összhangban forog veled. Mint amikor egy bár teraszán sütkérezel a napon, amely melegít, de nem túlságosan, és látod, hogy minden, minden, de minden a megfelelő helyen van: az emberek a téren, a felhők a fejed felett, a szélfuvallat, a turbékoló galambok, a morzsákat cipelő hangyák. Hogy még annak a két porfírkocka közé ékelt kőnek is éppen ott kell lennie, és nem máshol. Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. – Angelo. Bizony, ez a szerelem.  És még ha bizonyos idő elteltével, amikor jobban megismered a másikat, a hibáit, és egyre több bonyodalom kerül az utadba, akkor is minden a helyén van, ha nem is látszik. Minden a kapcsolat fejlődését szolgálja. Vagy egyszerűen megmutatja, hogy egymáshoz valóak vagytok e, vagy sem.

Az egyik fejezetben Angelot meghívja egy csinos lány az iskolából a szülinapi bulijára. Angelo érzi, hogy nem lenne helyes dolog Constanza miatt elmennie, ekkor lép közbe a legjobb barátja, Roberto. „Ő hívott téged, és béna vagy, ha nem adsz bele mindent. A bátyám az ilyenre azt szokta mondani, hogy vissza nem térő alkalom.” Na szóval, a kedves legjobb barátokhoz szeretnék először szólni. Tudjátok mit jelent a barátság? Valakinek a legjobb barátjának lenni? Azt, hogy a legjobbat akarod a barátodnak. Boldognak akarod látni. Azt akarod, hogy rendben menjen az élete. Szóval, ne biztassátok őket rosszra, ha egyszer szerelmesek a barátnőjükbe! Vissza nem térő alkalom? Valóban az. De a barátnő is. Nem egy érzéketlen tárgy. És ha a barátotok igazán szereti azt a lányt, és a ti unszolásotokra vagy segítségetekkel meg tesz valami olyat, ami veszélybe sodorná a kapcsolatát, majd szakítás lesz ennek a kapcsolatnak a vége, higgyétek el, ti lesztek érte a felelősek. Megéri kockáztatni a barátságot egy vissza nem térő alkalom miatt? És most hozzátok szólok „szerelmes” fiúk: megéri kockáztatni a boldogságotokat azzal a lánnyal, akit annyira szerettek egy vissza nem térő alkalom miatt? Egy olyan dolog miatt, ami pár órás szórakozást nyújt? Mert ezek a dolgok nem egy életre fognak boldoggá tenni. De a barátnő igen. Szóval legjobb barátok és szerelmes fiúk, jól gondoljátok meg mit tesztek a kapcsolatban. Mert a barátnő talán megbocsát, de nem felejt.

Lányok, mi sem maradhatunk ki. Mi is tudunk butaságokat tenni, főleg ha mérgesek, összetörtek és szomorúak vagyunk, igaz? Constanza visszaadta Angelonak a megcsalást. És lányok, ez a legnagyobb hibánk. A bosszúvágy. Szeretnénk visszaadni azt a fájdalmat, amit a barátunk okozott nekünk. Persze miután megtettük, szégyelljük magunkat, és beismerjük hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Ugyanis ezzel mi rosszabb dolgot teszünk, mint az, aki megbántott minket. Aztán – tapasztalatból mondom – nem csak a megbántottság fog fájni, hanem az is, amit mi tettünk. A bosszú is fájni fog. Persze, próbálod elfelejteni, próbálod magad túltenni rajta, de mégis ott motoszkál benned, hogy cseppet sem vagy jobb ember a barátodtól, aki megbántott téged. Szóval, a legjobb amit tehetsz, hogy nem forralsz bosszút. Eldöntöd magadban, hogy meg tudsz e bocsátani vagy sem, tovább tudsz e lépni idővel vagy sem, és nyugodtan megbeszélni a dolgokat a partnereddel. Ez a szerelem.

Elmondom a saját véleményemet is. Persze sok fontos dolog van egy szerelemben, nálam mégis a legfontosabb az őszinteség. Nem számít mennyire rossz is az a dolog amit el szeretnénk mondani a párunknak, mondjuk el. Ne szégyelljünk tanácsot, segítséget kérni. Ez is a szerelem része, hogy támogassuk, segítsük egymást. És ha megvan az őszinteség, kiépül szép lassan a bizalom is. De úgy nem fog, ha folyton hülyének akarjátok nézni a párotokat. Főleg nem egy nőt. Mert, tudjátok fiúk, attól hogy a nő nem szól egyes dolgokról, amiket észrevett, nem jelenti azt, hogy hülye és hülyének lehet nézni. Az a nő aki nem szól, éppen azon gondolkozik, mit is kezdjen a tudomására jutott információval. Várjon, hátha elmondjátok neki? Vagy kérjen tanácsot? Ne próbáljatok meg becsapni egy nőt. Mert ha már sokadjára is hülyének próbáljátok nézni, hazudtok neki, beleun. És ha beleun, már nincs visszaút. Így hát kérdem újra: megéri kockáztatni a boldogságodat? A kapcsolatodat? Ezt nektek kell megválaszolnotok magatokban. És ha a válasz igen, akkor hagyjátok menni azt a nőt. Mert az a nő, aki szeret, nem érdemli meg, hogy hazudj neki!

Összességében azoknak szeretném ajánlani ezt a könyvet, akik szeretnének bepillantást nyerni, hogy milyen is a szerelem egy lány szemszögéből, valamint egy fiú szemszögéből. Ugyan csak szerelmes idézeteket emeltem ki a könyvből, több fontos dolog is lejátszódik benne: terhes barát, válás, zűrös rokon. Szép kis történet, érzelmekkel teli, egy kicsit zűrös, nem hétköznapi írással, gondolatmenettel. :)

John Green - Papírvárosok

---

Az első John Green könyvem a Csillagainkban a hiba volt. Megsirattam, mint szinte minden könyvemet. Aztán kiváncsi voltam az Alaska nyomában-ra is. (Majd ezekről is fogok írni.) Aztán esett a választásom a Papírvárosokra.

Hogy őszinte legyek, először a filmet láttam. Nem szokásom pedig elsőnek a filmet nézni, aztán a könyvet olvasni. Ha mégis ez történik, nem szoktam elolvasni a könyvet. Most azonban kivételt tettem. És nem bántam meg. Sok mindenben hasonlít a film és a könyv, bár a vége egy picit másabb. Ennek örültem. Az egész történet Quentin szemszögéből játszódik, egy olyan fiú szemszögéből, aki mintatanuló, jó gyerek. Ugyan Margo is jelentős szerepet tölt be a könyvben, mégis ennek a fiúnak az akaratvágya, az úgymond „átalakulása” áll középpontban.

Quentin és Margo szomszédok, gyerekkorukban nagyon jó barátok. Egy nap azonban egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestére bukkannak. Itt is megmutatkozik a két főszereplő ellentéte. Míg Quentin haza akar menni és szólni a szüleinek, addig Margo jobban szemügyre akarja venni a holttestet. Ezután eltelik jó pár év, és a barátok eltávolodnak egymástól. Quentin a csendes mintagyerek, míg Margo a kalandjairól ismert menő lány a gimiben. Mindenki irigyli Margot, aki igazából ezáltal szinte minden diákot irányítani tud. Quentin plátói szerelme egészen gyerekkorától megmaradt Margo iránt. Aztán egyik este Margo megjelenik Quentin ablakában, és a régi barátság ismét előjön a két szereplő között. Kalandos, bűntényes éjszakájuk után azonban Margo eltűnik….

Tetszett az, amikor Margo egy papírvároshoz hasonlítja Orlandot. „Mindenkinek teljesen elvette az eszét a mánia, hogy birtokoljon dolgokat. Minden holmijuk papírvékony és épp annyira maradandó, mint a papír. Az emberek is.” Ha jobban belegondolunk, valóban ilyen a világ. Legalábbis nagyon sok ember van, aki természetesnek vesz mindent, legyen szó barátságról, akár egy párkapcsolatról. Egy embert nem lehet birtokolni. Sem természetesnek venni azt, hogy van. Minden érzelmet táplálni kell. A barátokat keresni kell, megkérdezni hogy vannak, és nem csak udvariasságból, hanem tényleges érdeklődésből. Meghallgatni őket, ha szomorúak, mérgesek, tanácstalanok és megpróbálni segíteni rajtuk. Hiszen erről szól egy barátság. A párkapcsolatban sem lehet természetesnek venni, hogy van mellettünk valaki aki szeret. Ugyanis bármennyire is szereti az egyik ember a másikat, ha ez az érzés nincs táplálva a másik fél által, nem fog mellette maradni örökké. Mert szerintem létezik olyan szerelem, ami örökké tart. Ehhez csak megfelelő figyelem, gondoskodás, törődés és szeretet kell. Nem birtoklás.

A történetben megmutatkozik a barátság, az igazi barátság. Quentint két barátja, Ben és Radar mindenben segítik, mindenben támogatják még akkor is, amikor kilátástalannak látják az egészet. Ugyanakkor Margo menő barátai közül (4 ember) csupán egy az, akit hiába is bántott Margo, meg akarja találni a lányt és bocsánatot akar kérni tőle.

Ahogy haladunk a történetben, egyre jobban megváltozik a főszereplőnk. Egyre jobban kezd hasonlítani a kalandos Margonkra. Épületekbe tör be, kihagyja a sulit. És ami a legfontosabb: mindent megtesz azért, amit a fejébe vett. A valóságban sok ember az első akadálynál abbahagyja, amit eltervezett. Nem szabad. Azért van az életünk, hogy éljünk. Nem kell semmi más hozzá, csak akarat. Sok emberben azonban nincs meg ez az akarat. Bennem sem. De…legalább próbálkozom. :)

„Tudod, mi a te problémád, Quentin? Egyfolytában azt várod el az emberektől, hogy ne önmaguk legyenek. Mármint tudod… én például rühellhetném, hogy állandóan késel, és hogy Margo Roth Spiegelmanon kívül vajmi kevés dolog érdekel… hogy sosem kérdezted meg, hogy mennek a dolgok a barátnőmmel… de én leszarom, haver, mert te te vagy. A szüleimnek van egy valag afroamerikai Mikulása, de az is oké. Ők meg ők. Engem néha túlságosan leköt egy webenciklopédia ahhoz, hogy felvegyem a telefont, ha egy barátom vagy a barátnőm hív. De azzal sincs baj, mert én meg én vagyok. És egyébként is kedvelsz. Ahogy én is téged. Mert vicces vagy és okos. És lehet, hogy későn érkezel, de egy idő után mindig megjössz.” – A törődés hiányát nehéz nem észrevenni, de persze az igaz barátság ezt nem sínyli meg. Én mégis azt mondom, hogy beszélgessünk a barátainkkal időnként. Kérdezzük ki őket. A fenti idézett szöveg rávilágít egy másik problémára is: az elfogadás. Fogadjuk el egymást, főképpen azt, hogy nem lehet mindenki olyan, mint mi. Nem alakíthatunk, nem formálhatunk át valakit a mi képmásunkká azért, mert mi nem úgy csinálnánk a dolgokat, ahogy az a másik ember teszi. Ezt nekem is meg kell tanulnom. Mert igaz, hogy az az illető, akire most gondolok mindig késésben van, de egy idő után mindig megérkezik. :)

Quentin szülei pszichológusok. Mindig is vonzott az a világ, legfőképpen azért, mert szeretem meghallgatni az embereket, és tanácsokat adni nekik. Sokszor megkaptam már, hogy pár nap után úgy éreznek az emberek velem kapcsolatban, mintha már évek óta ismernénk egymást. Quentin apukájától szeretnék most idézni: „… az embereknek nincsenek jó tükrei. Senkinek sem könnyű elmondani, milyennek lát bennünket, és nekünk is nagyon nehéz kimutatni, hogyan érzünk.” – Bizony, sokan álarcot húzunk, mert félünk attól, hogy másnak nem fog tetszeni a valódi énünk. És miért? Mert nem tudjuk elfogadni egymást. Volt olyan kapcsolatom, hogy a párom nem annak mutatta magát, amilyen valójában csupán azért, mert én egy kedves, törékeny lány vagyok, akinek – az ő szavait idézve – „olyan munkája van, amihez nagyon komoly tudásra van szükség.” Aztán elő volt adva a kedves, rendes fiú, aki mindenkinek segít. A szakítás után azonban lehullott ez az álarc. És akkor rájöttem, hogy egy kitalált fiúba voltam szerelmes. És nem arról van szó, hogy nem tudtam volna beleszeretni a valós személybe, de az az igazság, hogy számomra a hazugság érzelemgyilkos tett. Hazugságra nem lehet építeni egy kapcsolatot. Lényegében arra szeretnék utalni ezzel az idézettel, hogy mindig önmagadat add. Légy hű önmagadhoz, és bízz önmagadban!

Margo nem önmagát adta. Mikor Quentin és barátai megérkeznek Agloe városába, a pajtában találnak rá Margora. (Eltérés a film és a könyv között!!!) Margo először próbál úgy viselkedni, mint az a menő lány, akit mindenki ismer. (Az álarc még fenn van.) A barátnője, Lacey, aki azért jött hogy bocsánatot kérjen tőle, nagyot csalódik benne miután látja rajta, hogy Margot abszolút nem érdekli, hogy Lacey aggódott érte és kereste őt. Mintha ez természetes lenne. Végül csak Quentin marad a lánnyal. Ekkor hullik le az álarc. Margo kiakad, elkezd kiabálni, elmondja, hogy nem akarta, hogy keressék. Quentinben is tudatosul az, hogy ez nem az a Margo, akiről ő képzelődött, akit ő ismert. Ez egy törékeny lány, akit az öngyilkosság gondolata is foglalkoztat. Ennek ellenére mégis érdekli, mégis ott marad. Amikor lenyugszanak, Margo elmeséli az egész történetet, gyerekkorától kezdve. Aztán papírlánynak nevezi magát. „Az emberek szeretik a papírlányokat, Ez mindig is így volt. És a legrosszabb az egészben, hogy én is szerettem papírlány lenni. Kifejezetten utaztam rá, érted? Mert szuper ám, ha az ember egy olyan gondolat, ami mindenkinek tetszik. A magam szemében azonban sosem tudtam ilyen lenni… legalábbis nem egészen.” Ez volt a baj a kapcsolatommal is. Az ember nem bírja sokáig viselni az álarcot, nem bírja sokáig játszani a szerepet. És nincs is szükség rá.

A történet végén Quentin monológja az életről igazán elgondolkodtató:

„Azt hiszem, a lehetőségek felől szemlélve a fájdalom mindig végzetesebbnek tűnik. Nem vagyunk annyira törékenyek, mint ez a kép elhitetné velünk. Egyébként tetszik a fű is. Elvezetett hozzád, és segített abban, hogy valódi személyként tudjalak elképzelni. De nem ugyanannak a növénynek különböző hajtásai vagyunk. Én nem lehetek te, és te nem válhatsz azzá, aki én vagyok. Remekül el tudjuk képzelni a másikat…de a dolog sosem lesz tökéletes, ugye? Talán inkább arról van szó, amit a repedésekről mondtál. Mintha mindenki valami hajóféle lenne. Aztán történik ez-az… elhagynak bennünket, nem szeretnek, nem értenek bennünket, vagy éppen mi nem értjük őket, veszítünk, kudarcot vallunk, és bántjuk egymást. A hajó elkezd itt-ott berepedezni. És igen, mihelyt teljesen felhasad, a vég már elkerülhetetlen. Ha bever az eső a Halászsasba, a kárt már senki sem hozza helyre. De ott van az idő, ami a repedések megjelenése és a végső szétesésünk között telik el. Mindössze ebben az időben látjuk igazán egymást, mert ilyenkor kilátunk a saját hajónk repedésein, s benézhetünk másokhoz, az ő repedéseiken keresztül. Mikor is néztünk végre szembe egymással? Csak akkor, amikor te beláttál hozzám, és én is beláttam hozzád a repedéseken át. Előtte csak az egymásról alkotott elképzeléseinket láthattuk, mintha a rolódat bámulnám, de sosem kukkanthatnék be a szobádba. Amikor azonban a hajó megreped, a réseken át bejut a fény is. És ki is tud sugározni belülről.”

Összességében véve ez a könyv tanulságos volt számomra abból a szempontból, milyen fontosak a barátok. Abból, hogy nem szabad álarcot viselnünk. Mindenkit önmagáért kell szeretnünk. (Talán ez a legfontosabb, amit meg kell tanulnom.) És bár magamat adom, legyen szó barátságról, vagy szerelemről, néha mégis én is papírlánynak érzem magam. Néha úgy érzem, elvárások szerint viselkedem, és mivel könyvelő vagyok, nem szabad néhány dolgot megtennem. Néha még a tetoválásaim is elgondolkoztatnak, hogy lehet hogy nem illenek ahhoz a képhez, amit a külső „nép” alkotott rólam. Hiszen mindenki kedves, rendes, aranyos lánynak ismer, szerethetőnek. És igazából a családtagjaimon kívül egy ember ismeri a valódi énem. Mert igenis tudok gonosz lenni, tudok szemét lenni. Voltam már részeg, nem egyszer, és igenis sokat jelentenek nekem a tetoválásaim, és nem bántam meg egyet sem. Rengeteg hiba van bennem, de egy dolog biztos: akit én megszeretek, azt mindig is szeretni fogom. Érzékeny vagyok, elbőgöm magam mindenen. De, bármennyire is próbálok változtatni ezen, nem tudok. És ezt a történetet ismerve nem is akarok. Hiszen ez vagyok én. És ahogy Quentin is fogalmazott, ha valaki nem tud veled együtt élni ismerve a valós éned, fogadja el a helyzetet, fogadjon el téged, és hagyjon járni a saját utadon, az övével nem keresztezve. Ha pedig találsz valaki olyat, aki el tud fogadni olyannak amilyen vagy, kitart melletted bármennyire nehéz is veled, adj érte hálát. Ugyanis ez a személy fog építeni, fejleszteni az utad során.

A könyv Moly oldala:
https://moly.hu/konyvek/john-green-papirvarosok